Megnéztem én ezt a Nem vénnek való vidéket. Jó kis fim ez, barátaim nézzétek meg ti is. Aztán, de csak aztán olvassátok el ezt a posztot, mert különben egy büdös szót sem fogtok érteni belőle. Hát fogom én a történetet mesélgetni meg az operatőri munka egyedülállóságáról áradozni? Kérlekalássan, nyilván nem.

Azt viszont muszáj előrebocsátanom, hogy John McClane egy-egy odavetett mondatát többre értékelem a Tarkovszkij-életműnél, ez a film mégis olyan intellektuális mélységekbe kalauzolt, ahová csak a Réz András és Barbaczy Eszter leheletével csurig töltött oxigénpalack társaságában merészkedhettem.   

Szóval.

Úgy is lehet értelmezni, hogy egyazon ember három oldala, meg úgy is, hogy a világmindenség egymásba hajló sarokpontjai (buzi, aki szerint ez képzavar), lényeg a lényeg: a főszereplők között van egy aktív, teremtő, van egy passzív, befogadó, és extrának egy teljesen semleges, origo-pont.

A csavar pedig ugye, bár olyan észbontóan persze nem furmányos csavar ez, hogy az aktív, teremtő fél egy pszichopata állat gyilkos, aki azonban mégiscsak a legközelebb áll a szereplők közül a saját sorsát irányító, azért tenni képes cselekvő ember ethoszához.  A relatív jó fiú-főszereplővel ugyanis csak úgy történnek a dolgok, és az igaz, hogy ha már történnek vele, akkor igyekszik alakítani a sorsán, de mindezzel csak a menthetőt menti, a víz felszínén kalimpál, önmagát próbálja utolérni, ha értitek, mire gondolok. Az ő funkciója a menekülés, vagyis alapvetően egy negatív meghatározottság. Hiába tudom úgyamúgy racionálisan, hogy háthiszen én is menekülnék azzal a pénzzel, ha ez egy filmbeli karakterben jelenik meg, egyszerűen nem tud olyan közel kerülni a szívemhez, mint az a vadbarom gyilkos, aki legalább tudja mit akar. Mert olyan érzésem van, hogy ha meg is menekülne, akkor sem tudna mit kezdeni azzal a sok pénzzel, akkor is vesztes maradna, aki csak befogadja a történéseket, ellenben a gyilkos, akinek ha ezt az ügyet nem is sikerülne lezárni, ugyanúgy folytatná tovább.

De hogy mégse kelljen egy vérgeci vérsuttyóval azonosulni, ott van az öreg sheriff, akinek már réges régen mindegy ez az egész, és ha ez egy magyar film lenne, akkor Mucsi Zoltán alakítaná megkeseredett kurvaistenfaszázó cinizmussal, de ez nem magyar film, ezért Tommy Lee Jones játssza szeretnivalóan balgán, és már majdnem elhiteti velünk, hogy tényleg vállat lehet vonni a világ minden bajára és egykedvűen söprögetni tovább az utcán, de ekkor azért már csak beüt a flessbekk. Ennyi? A posztmodern hősiesség a lemondás? Dobjuk el kapát_kaszát_billentyűzetet, aztán laissez passer, mert a történelem úgyis véget ért?  

És ha mindez így van, akkor mi értelme egészen kitűnő filmeket rendezni?